Közel egy hónapja július 7-én ért véget a II. SZoESE futó- és kézilabdatábor. Az egyik fő szervezővel, a SZoESE futószakosztályának edzőjével, Farkas Dórával beszélgettem a szervezésről, s tábori hangulatról.

Honnan jött az ötlet, hogy rendezzetek egy ilyen nyári (edző)tábort?

Három éve kerültem az egyesülethez, ahol, azóta is az atlétákkal, azon belül a hosszútávfutókkal foglalkozom, heti két edzés alkalmával. Az első év végén, május környékén kerestek meg a szülők, azzal a kérdéssel, hogy mik a tervek a nyárra, lesz-e tábor. Azt tudni kell, hogy ahogy vége az iskolának mi is leállunk az edzésekkel, ezért is volt nagy igény a szülők és a gyerekek részéről a táboroztatás. Sajnos az első megkeresés után már nagyon kevés idő állt volna rendelkezésünkre a tábor megszervezéséhez. Az első tábort, így a 2016-17-es szezon végén, júliusban rendeztük meg Keszthelyen, – mindenképpen vízparti helyszínt akartunk – ami, olyan jól sikerült, hogy nem volt kérdés, hogy idén is folytatjuk.

Ismét Keszthely volt a táborközpont?

Nem, idén a Velencei tavat választottuk helyszínül. Ennek több oka is volt. Az első, hogy szerettük volna, ha más helyszínen töltenénk ezt az egy hetet, hogy a gyerekeknek se legyen túl monoton, hogy megint ugyanazon a helyen lennének. A Balaton déli partját nézegettük, ám sajnos ott nem találtunk már szállást, pedig korán kezdtük, így a Velencei tóra esett a választás.

Mondtad, hogy korán kezdtétek, mégis mit értesz ez alatt?

Őszintén szólva, körülbelül februárban kezdtem el felvenni a kapcsolatot a kinézett szállásokkal, de akkor már nem tudtak egy hétre helyet biztosítani. Két ok miatt kezdtük el ilyen korán a szervezést. Az egyik épp a fentiekben taglalt probléma, hogy még legyen szállásunk július környékén. A másik hogy rengeteg egyéb szervezési feladatunk is van ilyenkor. Gondolok itt arra, hogy miután eldőlt, hogy a Velencén lesz a tábor elkezdtük kialaktani a költségvetést, illetve sokadminisztrációs feladat is volt. A szállás után meg kellett oldani az étkezést is, amit szerencsére a tábor helyszínén tudtak biztosítani számunkra, ezzel kapcsolatban a gyerekeknél utánajártunk, hogy van-e valamilyen ételallergia, amire fel kell hívnunk a figyelmet. Ezek után, jött az utaztatás kérdése, hiszen be kellett jelenteni a csoportos utazást, emellett még kértük is, hogy egy helyen, lehetőleg egy kocsin kapjunk helyet. „Szerencsékre” utazásunk napján vágányzár volt, így vonatpótló buszokra kellett fel- és leszállni. Ezekben a feladatokban nagy segítségemre volt Tánczos Balázs, akinek itt is szeretném megköszönni, hogy számíthattam rá. Az adminisztrációs teendők után, pedig sorjában megterveztük a napjainkat, mert nem csak edzeni mentünk a Velencei tóra. A napi két edzés közé mindig szerveztünk valamit, volt labdarúgó-, röplabda- és kosárlabdatorna, vetélkedők, közös bográcsozás és kétszer túráztunk is.

Egy hónappal a tábor után, hogy érzed, jó helyszínt választottatok?

Igen, nagyon jó dolgunk volt a Velencei tónál, ahol minden a rendelkezésünkre állt. A szálláson négy, illetve tizenkét fős faházak voltak, egy helyen, így könnyen tudtuk felügyelni a gyerekeket. Az étkezéskehez sem kellett sokat sétálni, hiszen minden egy helyen volt a táborban és az edzéskehez napközi, esti programokhoz. Egy nagyon szép helyet ismertünk meg, amit a túrák során szépen bebarangoltunk. Gyönyörű időnk volt, mindent meg tudtunk valósítani, amit akartunk, ám a hagyományokhoz híven jövőre is új helyszínben gondolkozunk.

Hány tizenkét fős házikóra volt szükségetek?

Jó kérdés. 38-an voltunk táborlakók, vittük a nyolcéves hosszútávfutóktól kezdve a tizennyolc éves kézilabdás srácokat is. Tudtuk, hogy vegyes társaság lesz, amit próbáltunk a magunk előnyére fordítani. A délutáni programok során a csapatokat mindig úgy sorsoltuk ki, hogy vegyesen legyenek benne fiatalabb és idősebb atléták és kézilabdások is. A gyerekek partnerek voltak ebben, tehát semmilyen probléma nem adódott a nagyobb korkülönbség miatt, sőt nagyon jó kis barátságok születtek.

Mondtad, hogy 34 gyerek jött össze. Hány kísérővel vágtatok neki az útnak?

A már említett Tánczos Balázs mellett, még Szabó-Thomka Hanna és a beugró Jacsev Bori, illetve jómagam voltunk a kísérők. Hanna az idősebb korosztályú atléták edzéseit tartotta, Tánczos Bazsi a kézilabdásokért volt a felelős, míg Borcsi és Én a kicsiknek tartottunk edzést. Nagyon jól együtt tudtunk működni, így négyen jó kis csapatot alkottunk.

Említetted, hogy folytatás következik. Úgy érzed jól sikerült a tábor?

Én személy szerint nagyon jól éreztem magam és voltak olyan pozitív visszajelzések, amik azt mutatják, hogy lesz érdeklődés jövőre is.

Mondanál egy-két példát ezekre visszajelzésekre?

Persze, természetesen szívesen mesélek róluk, mert nagyon jól esett mind, és nagyon jó pofák voltak a gyerekek. Már az is szembetűnő adat volt, hogy azok közül, akik voltak tavaly, szinte egytől-egyig idén is jelentkeztek a táborba. Sajnos valaki azért nem tudott eljönni, mert épp erre az időpontra tervezték a családi nyaralást, de ez előfordul. Visszatérve a gyerekek által adott pozitív visszacsatolásokra az egyik, ilyen élményem a vetélkedőhöz kötődik. Az egyik feladat a csapatoknak az volt, hogy egy megélt tábori jelenetet idézzenek fel és játszanak el. Na, ennek lettem én az egyik főszereplője. A kirándulások alatt, ugyanis kiderült, hogy néha vannak gondok az irányérzékemmel és bizony egyszer-kétszer miattam lett hosszabb a túra. Ezt figurázták ki a gyerekek, de nagyon poénosan és tisztelettudóan, szóval mindenki fogta a hasát nevetéstől. A másik ilyen történet, pedig a hazaérkezéskor történt, amikor a kicsik – akiknek egész évben és táborban is tartottam az edzéseket – odarohantak hozzám és ölelkezve búcsúzkodtak. Én ezek miatt gondolom úgy, hogy nagyon jó munkát végeztünk mi négyen és érdemes újra belevágni jövőre is.

Lehet, már most el kell kezdeni a szállás keresését…?

Nem rossz ötlet. Viccet félretéve, talán már november, december környékén nekiülünk, csakhogy biztos legyen helyünk a déli parton.